Hányszor hallottam már azt a tanácsot, hogy “jobb lesz, ha elfelejted, mert nem éri meg!” Érdekes, de rám ez a tanács valahogy úgy hat, mintha olajat öntenének a tűzre: még jobban elkezdi mozgatni a fantáziám, még jobban dolgozik bennem a vágy, hogy elérjem, amit/akit szeretnék.
Nem szeretek veszíteni. Nem szeretem feladni. Nem tudom ennek az okát… Pedig tudom, hogy sokkal könnyebb lenne sokszor, ha “feladnám”. De az valahogy nem én vagyok. Így inkább szenvedek, minthogy “vesztesként” kerüljek ki az adott szituációból. Azt hiszem, mondhatom, hogy kapcsolatból, mert magánéleten túl (eddig) nem tudnék olyat mondani, amit nem értem el. Ja, de mégis! Volt, hogy tippmix szelvényem elment… 😀

Persze elgondolkodtató, hogy ténylegesen veszteség lenne, vagy inkább pont nyernék azzal, ha néha feladnám a ragaszkodásomat? Igazából az eszemmel tudom, hogy nyernék. Méghozzá plusz időt és energiát. Ugyanis rengeteg energiát tud elvinni tőlünk, ha meddő dolgokhoz ragaszkodunk. És én mégis ezt teszem. Miért? Mert gyűlölöm (és nem is tudom elfogadni), ha rajtam kívülálló okoktól függ egy-egy dolog.
Az észérvek küzdenek az érzéseimmel, és valahogy mindig az érzéseim (és az önérzetem) kerekedik felül. Huszonkettes csapdája ez…