Utálok csalódni… Jó, persze, ki szeret?! Nyilván senki…
A legrosszabb, amikor egy emberben csalódom. Valaki olyanban, akit amúgy sokra értékelek. Illetve helyesen már csak értékeltem… Nem azért, mert én aggattam fel értékekkel. Hanem, mert olyan arcát mutatta felém, ami értékes volt. Ami azt illeti, talán csak az én számomra volt értékes… Hányszor hallottam, hogy valójában értéktelen stb stb… Mivel mentegettem? “Ti nem ismeritek úgy, ahogyan én..”

Igen, ideig-óráig működhet ez a mentegetés… De eljön az az idő, amikor rá kell jönnünk, hogy nem lehet tovább mentegetni. Sőt, nem is rájönni kell, hanem beismerni magunknak. Ez a legnehezebb. Rájönni, beismerni magunknak is, hogy az, akit valamilyennek ismertünk, valójában nem is olyan… Vagy ha velünk olyan is, akkor is el kell azt fogadnunk azt, hogy nem értékes, mert mások felé egy másik arcát mutatja.
És hiába akarunk ragaszkodni az általunk elképzelt személyiséghez, keserves csalódás lesz, amikor velünk is olyan lesz, amilyennek mások mondják. Mert ez sajnos elkerülhetetlenül bekövetkezik, bármennyire is halogatjuk…

Határokat kell szabnunk. Olyan határokat, amelyeket, ha átlép az értékekkel felruházott személy, akkor felül kell őt vizsgálnunk. Azt kell felülvizsgálnunk, hogy ellensúlyozza-e azt a rosszat, amit a jóval együtt ad? Addig nincs gond, ameddig igen, és ameddig határokon belül marad. Azonban, ha átlépi a képzeletbeli határait, talán jobb, ha a még nagyobb csalódás előtt elengedjük őt…