A napokban egy ismerősömmel beszélgettem, kérdezte, mi a helyzet az életemben a pasikkal. Elmeséltem neki, hogy a nyaralás alatt találkoztam egy párral, és a fiú szinte még aznap rám is hajtott… Nem adtam neki alapot rá, nem biztattam, mégis megközelített (vagy ha úgy tetszik, megkísértett)… Persze, nyilván nemet mondtam, egyrészt mert nincs szükségem a hülyeségre, másrészt pedig tartom annyira tiszteletben mások kapcsolatát, hogy nem alázom meg sem a másik lányt, sem magamat…
Viszont kiderült, hogy a srác járkál utánam, és a lány szemében nyilván én voltam az, aki a rossz, csúnya és gonosz.

Ennek kapcsán elgondolkodtam: hogy a francba veszi magának a bátorságot valaki, hogy jóformán a párja mellől kikezdjen mással? Nyilván nem tudom rá a választ… Mentség-e az, hogy rossz a kapcsolat? Nyilván nem lehet rámondani, hogy mentség. Sőt, lehet inkább, hogy súlyosabban minősül a dolog, hiszen, ha rossz a kapcsolat, akkor miért nem lép ki belőle? Rossz neki, rossz a partnerének… És persze, mi van, ha nekem is tetszene a fiú, és ha nem lenne a párja, akkor esetleg még lehetett is volna valami… Szóval háromszorosan is súlyosabb a helyzet szerintem.
Legrosszabb döntés az, ha valaki benne marad egy olyan kapcsolatban, amiben nem érzi jól magát. Időhúzás az egész. Ígyis-úgyis sérülni fog a partner, a halogatással elveszi tőle a lehetőséget, hogy tovább haladjon, illetve még nehezebb lesz az elszakadás… De mindenki saját sorsának a kovácsa, szóval, ha hülyeséget akar csinálni, akkor csinálja csak…!