Fura érzés, amikor tanácsot kell adnom abban a kérdésben, hogy elfelejteni vagy megpróbálni elérni. Régebben sokkal könnyebb volt tanácsot adni kívülről: “óóó persze, ne foglalkozz vele, nem érdemli meg. Felejtsd el, nem ér annyit, hogy szomorú legyél miatta.”

Aztán belekerültem abba a helyzetbe, amikor megtapasztaltam, hogy nem minden csak fekete és fehér lehet. Hogy amikor szeretünk valakit, akkor nem olyan könnyű elengedni. Hogy nem lehet csak egyszerűen azt mondani, hogy holnap felkelek, és nem fog érdekelni.

Miért nem lehet tehát kívülről tanácsot adni másnak? Azért, mert bár lehet, hogy tárgyilagosabban látom a helyzetet, azonban pont ezért nem! Mert ha tárgyilagosan látom, akkor nem érzem. Nem érzem, amit ő érez, nem látom, amit ő lát a másikban. Ami miatt fáj, szétszakad, de mégsem lép tovább. Valami visszatartja. Valami, amiről tudja, hogy – legyen az akár csak egy szalmaszál – reményt ad. És éppen ezek a dolgok színesítik a fekete-fehér képet…

Lehet, hogy nagypofon lesz a vége, és szenvedni fog. De ha nem próbál meg mindent azért, hogy elérje, akit/amit szeretne, akkor ugyanúgy szenvedni fog… Az a véleményem, hogy a fejlődésére fog válni, ha megtanul küzdeni, ha nem adja fel. Persze, szélmalomharcot nem éri meg folytatni. De azt az ember érzi, mikor van keresnivalója, és mikor teljesen felesleges ragaszkodni valakihez…