Nehéz néha különbséget tenni aközött, hogy valami ténylegesen olyan, amilyennek gondoljuk, vagy épp hogy csak gondoljuk/szeretnénk, ha olyan lenne… Ez a legnehezebb: felismerni azt, amikor már csak álomvilágban élünk, és csak ragaszkodunk hozzá a vágyainkhoz.

De egyáltalán honnan lehet felismerni? Milyen az, ha szerelmes vagyok, azt hiszem, hogy ez kölcsönös, de kívülről azt látják, hogy hülye vagyok, és csak beképzelem az egész szerelmet? Egyáltalán van-e joguk másoknak azt mondani, hogy rosszul látom a dolgokat?

Én a magam részéről azt gondolom, hogy nincs joga senkinek azt mondani, hogy rossz úton járok. Valamiért én járok azon az úton, valamiért ott kell járnom, és valamiért akarom, hogy ott járjak! És igen, az emberek – sajnos a barátaink is – szeretnek ítélkezni. Persze, csak jót akarnak. De nekünk – nekem legalább is – nem arra van szükségem, hogy jót akarjanak, hanem arra, hogy támogassanak. Ha hülyeség, amit akarok, amit érzek, akkor a hülyeségben várom, hogy támogassanak. Mert ez a barátok feladata! Nekem nem az kell, hogy hidegzuhany alá tartsák a fejemet, hanem az, hogy a hülyeségemben is támogassanak. És ha kell, akkor a végén nyugodtan sírhassak a vállukon, és ne azt hallgassam, hogy “ugye, hogy én megmondtam?”…