Van olyan, hogy tudod valakiről, hogy ő az, akit kerestél. Minden csókja, minden érintése, minden mozdulata, minden mondata, minden hibája olyan, amitől elolvadsz. Szereted, ahogy levegőt vesz, szereted, ahogy mosolyog, még azt is, ahogy dohányzik és még azt is, ahogy horkol. Szereted, ha megbánt, vagy legalábbis azt, ha utána bocsánatot kér. Szeretsz benne mindent.

De meddig lehet szeretni mindent? Meddig lehet kibírni azt, hogy tudod, hogy szeret, de mégsem annyira, hogy minden tökéletes legyen. Amikor együtt vagytok, akkor persze tökéletes. Hetente egyszer… Mert nincs több ideje rád. Mert egy makacs öszvér, aki valószínűleg még saját magának sem ismeri el, hogy szeret téged.

Egy idő után elkezded azt érezni, hogy szélmalomharcot folytatsz. De olyannyira szereted, olyannyira látod, hogy milyen szuper minden pillanat és milyen szuper lehetne minden együtt töltött perc a jövőben is, hogy küzdesz. Vagy inkább küszködsz. Mert egy idő után már küszködésnek fogod érezni. Vagy mégsem? Annyira szereted, hogy még azt is szereted, hogy küzdened kell?

Saját példa: igen, annyira szeretem. Valószínűleg agymosáson mentem keresztül, és valaki beleültette a fejembe azt, hogy eszeveszetten kell őt szeretnem. De miért??? Miért nem tudom elengedni? Miért kell őt szeretnem? Mert azt érzem, hogy KELL! Kötelező! Egyetlen ésszerű indokot sem tudnék mondani. Vagy inkább csak egyet tudnék: azt, hogy ő Ő.
Istenem, sosem gondoltam volna, hogy én, a magabiztos, önálló, határozott, célokkal, tervekkel és jövőképpel teli nő annyira fog szeretni valakit, mint most őt. Ez bizonyára ilyen Murphy-törvény… Neki alárendelem magam. No persze nem úgy, hogy behódolok neki. Hanem a szerelemmel rendelem alá magam.
Bizonyára megbolondultam. Csak ez lehet a magyarázat arra, hogy a hibáit is szeretem. De komolyan: még attól is mosolyogtam, hogy horkolt mellettem… Mintha nem is én lennék…

Nem vagyok romantikus típus. Ő sem az. Valahogy mégis – bármilyen ironikus is – sok együtt töltött pillanatunk olyan romantikusra tud sikeredni, mint valami szar, csöpögős, amerikai romantikus film.. Hihetetlen! Mintha nem is én lennék!

És hogy ez jó-e? Nem tudom… Amikor tart, akkor igen. Amikor várom őt, akkor igen. Másnap, amikor visszagondolok rá, és pillangók röpködnek a gyomromban (amit sosem hittem, hogy léteznek), akkor is jó. Még az is jó, amikor hiányzik, mert akkor várom, hogy mikor látom újra.

Mindezek alapján levonom a következtetést: totális észvesztésem van… Ez a diagnózis! Gyógyítható-e? Hmm jó kérdés… Azt hiszem, ebbe vagy belehalok, vagy pedig maradok ebben az állapotban… Azt kívánom, hogy ne kelljen belehalnom, hanem még sokáig szeretném élvezni.