Minden vágyam az volt, hogy vele lehessek. Lelkileg és fizikailag. De ő nem képes nekem adni magát. Úgy érzem, mintha szélmalomharcot folytatnék: akarom őt, küzdök érte, közel enged magához, aztán ellök…
És sajnos már nem bírom tovább. Beleszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy többet nem tart meg…hogy többet nem csókol meg…hogy többet nem néz azokkal az égető barna szemeivel rám…nem ér hozzám… DE sajnos nem folytathatom ezt tovább. Bármennyire is fáj, le kell zárnom. Nem vesz engem komolyan. Játszik velem. Azt hiszi, hogy ez az egész csak egy játék. Pedig nem! Ez nagyon komoly! A szívem és a lelkem is benne van.

Talán el kellett volna ezt mondanom neki. Azt, hogy szeretem. És hogy nem akarok nélküle élni. De annyi mindent tettem már. Nem igaz, hogy nem tudja, hogy végzetesen és végletesen szeretem…egyszerűen már nem tudok mit tenni… Elengedem! Ez a legjobb, amit tehetek.

Nehéz lesz. Főleg, mivel kicsiny ország a miénk…kicsiny fővárossal…kicsiny szakmával (lévén, hogy ugyanazt a munkát végezzük), szóval elkerülhetetlen, hogy időről időre egymásba ütközzünk… De meg kell tanulni ezt is kezelni. Felnőttek vagyunk, felnőttek módjára kell viselkednünk.

Új évszak, új élet! Csak ne szakadjon bele a szívem… 🙁