A minap a múlton gondolkodtam. A boldogság alapvetéséből kiindulva: a boldogsághoz két dolog kell: jó egészség és rossz memória… Az utóbbi jár a fejemben. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha a “rossz” dolgokat elfelejthetnénk a megtörténtük után? Mennyi fájdalomtól kímélhetnénk meg magunkat, ha egyszerűen csak nem emlékeznénk a múltban történt fájdalmas eseményekre? A válasz elsőre természetesen az, hogy sokkal jobb és sokkal könnyebb lenne…

De, ha jobban belegondolunk: ha ez meg is történne, vajon tényleg jó lenne-e? Hiszen, ami ma fájó emlék, az akkor, amikor megtörtént, egy szép pillanat volt. Ugyanakkor kétségtelen, hogy hozzájárult ahhoz is, hogy a személyiségünk olyan lett, amilyen most. Ez pedig egyáltalán nem rossz dolog. Én legalább is szeretek olyan lenni, amilyen jelenleg vagyok. Ezt pedig azoknak az embereknek és eseményeknek köszönhetem, akikkel a múltban találkoztam, illetve amelyek a múltban történtek velem.

Vegyünk egy példát, férfi-példát, természetesen. Nosztalgiáztam ma. Eszembe jutottak a közös kávézások, koktélozgatások, vacsorák, kirándulások… Elmosolyodtam, kellemes érzés volt. De utána eszembe jutott az elutasítás, és a fájdalom, amit emiatt éreztem akkor. Keserű érzés volt. De sokat is tanultam Tőle… Vagyis hozzájárult ahhoz, hogy most olyan vagyok, amilyen. És ezt köszönöm neki, még akkor is, ha a sok jó után eszembe kell, hogy jusson a rossz is. Hiszen, ha egyszer valaminek vége van, akkor az rossz érzés…

Tehát részemről úgy érzem, hogy a boldogság titka nem az, hogy ne emlékezzünk a múltra. Sosem jó döntés, ha elnyomjuk magunkban az emlékeket. Ideig-óráig persze jó, de aztán özönvízként zúdul a nyakunkba… És ez rosszabb, mintha időnként emlékeztetnénk magunkat arra, mi történt a múltban: legyen az jó, vagy rossz, a kettő ugyanis az esetek többségében együtt jár…